Nyolcadik fejezet

A vizsga

 

 A karácsonyi szünet nagy része tanulással telt Gitta számára, gőzerővel készült párhuzamosan az érettségire és tanfolyami vizsgára. Tételeket dolgozott ki, tanult és nagy ritkán átszökött Olivérhez, hogy együtt lehessenek néhány órát. Bár apja nem örült túlságosan a „bimbózó románcnak”, nem piszkálta Olivér miatt. Így viszonylag szabadabban járhatott-kelhetett, de az éjszakákat egy-két kivétellel kénytelen volt otthon tölteni, és ezt, ha nagyon őszinte akart lenni magához, nem is bánta különösebben. Nem mintha nem villanyozta volna fel Olivér közelsége, csak változatlanul bizalmatlan volt a fiúval szemben. Félt túlságosan kötődni hozzá.

 

*

 

 Az első tanítási hét péntek délutánját szívesen kihagyta volna Gitta, ugyanis aznap érkeztek iskolájába a Szent András Fiúgimnázium tanulói. A Szent Andrásos fiúkkal praktikus okokból közös volt a szalagavatójuk évek óta, és mivel a végzős fiúk kétszer annyian voltak, mint Gittáék, így a Szent Brigitta harmadikos lányainak nagy része szintén velük próbált. A díszterem megtelt az első táncpróbára várakozó, vihogó és sutyorgó kamaszokkal. Agáta nővér ugyan nyájasan mosolygott, a Szent András igazgatójára, István atyára, de látszott rajta, hogy a háta közepére sem kívánja ezt a felfordulást. A tánctanár egymással szembe, tornasorba állította a fiúkat és a lányokat. Gitta megállapította, hogy a magas lányok nagy része most jól járt. Az ő párja egy nála alacsonyabb, szemüveges, esetlennek tűnő srác lett. A lánynak egyből Dani atya jutott eszébe róla.

     – Somogyi Ajtony vagyok, és van csajom – jelentette ki határozottan és kezet rázott Gittával. A lány igyekezett, nem elröhögni magát, a fiú komoly arckifejezése láttán.

    – Lendvai Gitta – mutatkozott be. – Ígérem, nem fogok bepróbálkozni – tette hozzá hasonló hangnemben.

   Listeri azt sem tudta merre forduljon kínjában.

  – Álmodban, Somi, álmodban! – vigyorgott Listeri párja és vállon veregette Ajtonyt.

  – Amúgy Ricsi vagyok, és most pont nincs csajom – fordult Gitta felé, nevetős kék szemével a lányra kacsintott. A lány szintén elmosolyodott.

  – Igyekszem, minden információt a fejemben tartani.

 A tánctanár peckesen lépkedett köztük és megállás nélkül magyarázott, aztán zenére bemutatta a táncot a partnerével. Gitta csodálattal nézett a párra, mindig irigyelte azokat, akik ilyen könnyedén mozognak. Ő maga sem volt ügyetlen, de azon határozottan meglepődött, hogy Ajtony roppant jól táncolt. A tánctanár hangosan számolta az ütemet, a fiú pedig ügyesen vezette őt végig. Gitta hálát adott magában, hogy ő sem lépett rá a fiú lábára. Mindenesetre fellélegzett, amikor a próba befejeződött és végre hazamehettek.

 

*

 

 

  Gitta a jegyzeteit rendezgette s némi lelkiismeret furdalása támadt, amiért lemondat a ma esti ott alvást Olivérnél. Szeretett volna pihenni.

  –  Végül is nincs ebben semmi rossz, sőt, jó és logikus döntés – nyugtatgatta magát fennhangon, s lázasan kereste szövegkiemelőjét íróasztalán lévő káoszban. Kihúzta a fiókot is, de nem járt sikerrel. Tekintete megakadt az ovális alakú dobozkán, amibe a Dani atyával kapcsolatos kincseit őrizgette. Kivette és leült az ágy szélére. Törökülésbe húzta lábait és felnyitotta a doboz fedelét. A rózsa teljesen összeszáradt, színe kifakult, Gitta orrához emelte, de már csak a papírdoboz illata érződött a fonnyadt szirmokon. Hosszan nézegette az atya reverendájáról leszakadt fekete szövetgombot.

 Beteges dolog így ragaszkodni tárgyakhoz – gondolta. – Sőt beteges olyasvalakire gondolni, aki elérhetetlen fizikai és lelki távolságban van tőlünk. Olyan távolságban, amit lehetetlen megszüntetni.

 Többször felmerült Gittában, hogy megszabadul az összes Dani atya – relikviától, de valahogy végül sosem került erre sor.

 – Csak ne lenne ilyen átkozottul bonyolult! – sóhajtott bosszúsan. – Vagy csak nem kellene ilyeneken gondolkodnom.

 Kivette a gyűrűt és a láncot.

  – Megjöttem, halihó! Van itt valaki? – kiabálta Anyi.

  – Mindjárt megyek!

 Gitta feltette a nyakláncot és az ujjára visszahúzta a gyűrűt. A többi emléket belesöpörte a dobozba és elsüllyesztette fiókja mélyére.

 Mikor leért a konyhába Anyi éppen a teáskannába töltött vizet.

  – Mi újság nagyikám? – kérdezte miközben nagy puszit nyomott nagyanyja arcára. – Jó, hogy itt vagy!

  – Gondoltam beugrok. Csatlakozol? – mutatott a nő a teáskannára.

  – Természetesen igen.

 Anyi komótosan előkészítette a teázáshoz szükséges kellékeket.

  – Anyádék merre járnak?

  – Azt hiszem, bababútor nézőben, anyát ismerve ez elég sokáig eltarthat. Ez a rituálé is része lehet a fészekrakó ösztönnek gondolom.

 Anyi elmosolyodott. Letelepedett Gitta mellé a pulthoz és átnyújtotta neki az egyik gőzölgő bögrét.

  – Tulajdonképpen, jó is, hogy egyedül vagy. A továbbtanulással kapcsolatban szeretnék veled beszélgetni.

Gittából akaratlanul is felszakadt egy apró, bosszús sóhaj. Hirtelen arra gondolt, hogy anyjának sikerült Anyit is a saját pártjára állítani.

  – Ne aggódj! – nyugtatta a lányt. – Nem akarlak semmiről sem meggyőzni, bár szerintem nagyon jól választottál.

 Gitta fújkálta zöldteáját és azon töprengett, hogy vajon hová szeretne nagyanyja kilyukadni, de egyetlen épkézláb ötlete sem volt.

  – Csak budapesti egyetemeket jelölsz meg, ugye?

  – Igen – felelte gyanakvóan.

  – Látom ám, hogy hogy nézel rám! – vigyorodott el nagyanyja és összébb húzta magán kedvenc piros kardigánját. – Azért jöttem, mert van egy ajánlatom.

 Gitta továbbra is tanácstalanul nézett nagyanyjára.

  – Cseréljünk helyet! Én ideköltöznék és segítek az anyádnak a baba körül, te pedig lakhatnál nálam. Na, mit szólsz? Hogy ízlene egy kis szabadság? Már tavasszal átmehetnél és ott készülhetnél az érettségidre.

 A lány először gyűrűjére pillantott, amin megcsillant a lámpa fénye, majd nagyanyjára függesztette homályos tekintetét.

 – Nem gondoltam volna, hogy így letör az ötlet. Sőt! Azt hittem, kifejezetten tetszeni fog – folytatta.

  – Nem, Anyi, nem. Csak nagyon meglepődtem. Még fel sem fogtam igazán, amit mondtál. És meddig tartana ez a csere? Csak az érettségi végéig?

 Gitta fejében ezer gondolat cikázott. Halvány fogalma sem volt, milyen egy csecsemő mellett az élet. De azt sem tudta, milyen lehet egyedül élni. Eddig mindig ott volt a közelében apja és Anyi. Torokszorítónak hatott az egyedüllét gondolata.

  – És anya mit szólt ehhez?

  – Addig maradhatsz, ameddig szeretnél. Anyád még nem tud róla, de ha nem tetszik az ötlet, akkor pedig nem is fog. Gondolkozz rajta, majd máskor visszatérünk a témára. Egy csecsemő érkezése sok nehézséggel jár – tette még hozzá és lassan kortyolgatni kezdte teáját.

 Gitta abban reménykedett, hogy a mai nap már nem vehet rosszabb fordulatot, de tévedett. Maga sem értette, miért reagált így nagyanyja felvetésére, amikor körülbelül ki kellett volna ugrania a bőréből örömében.

 Nem értem magam, nem értek semmit sem!

  – Köszönöm, Anyi! Olyan határozatlan vagyok.

  – Semmi baj! – felelte kedvesen és megpaskolta unokája kezét, majd sejtelmesen elmosolyodott. – Aludj rá egyet! Az szokott segíteni.

  – Izgulsz a holnapi vizsgád miatt?

  – Egy kicsit, de már nem bírok többet tanulni – vallotta be.

 Kis csend telepedett közéjük, mindketten kibámultak az ablakon. Az utcai lámpák fénye homályos maszatként kenődött a sötét üvegre.

 – Mi van ezzel az új fiúval? Apád aggódik.

 Anyi a témaváltás nagymestere.

  – Apa mindig aggódik – legyintett lemondóan. – Olivér okos fiú, igazán kedvelem.

 Gitta kényszeredetten felnevetett, miután végiggondolta, mit mondott.

  – Ez nem volt valami meggyőző, igaz?

  – Hát, nem, de még kijöhet belőle valami lelkesebb is akár.

  – Akár – visszhangozta Gitta.

 Anyi megint az ablakra pillantott.

  – Mondd csak, nagyon hasonlít az atyára? – kérdezte s egész lassan visszafordult Gitta felé.

 A lány kezében enyhén megremegett a teáscsésze. Gitta gyomra összeszorult, érezte, hogy veszélyes irányba kanyarodott a társalgás fonala. Megköszörülte torkát, mielőtt válaszolt volna.

  – Igen – felelte tétován –, sok mindenben nagyon is. Csak…

  – Csak mégsem Dani atya – fejezte be az asszony a mondatot.

 Gitta megütközötten nézett nagyanyjára, érezte, amint a levegő kiszorul tüdejéből.

  – Te tudod! Te tudtad, hogy ő és én… vagyis honnan tudod?

 Anyi elmosolyodott és megsimogatta a lány kézfejét.

  – Gittám, azt hiszem, sokkal hamarabb tudtam, mint te meg ő. Elég volt egy pillantást vetnem rátok ott az iskola kertjében aznap, amikor rosszul lettél.

  – És nekem semmit sem mondtál?

  – Mit mondhattam volna?

  – Végül is igazad van. Látod, elment. Nem voltam elég neki.

  – Talán azért ment el, mert szeret téged. Nem akart rosszat neked. Ezt a gyűrűt és nyakláncot ő küldte neked, igaz?

  – Igen, de már nincs jelentősége.

 Gitta megdörzsölte az arcát és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Anyi már majdnem megszólalt, de aztán inkább becsukta a száját. Aztán persze végül mégsem tudta magában tartani mondandóját. Anyi nagyot fújt és farkasszemet nézett Gittával.

  – A mindenedet, te lány! – horkantott fel bosszúsan. – Egy valamit sose tegyél, ha boldogulni akarsz. Soha, de soha, ne hazudj magadnak. A te döntésed, hogy élsz-e ezzel a tanáccsal vagy sem. Részemről befejeztem a hegyi beszédet. Még annyit: bármi bajod van, hozzám mindig fordulhatsz. Ugye, ezt sosem felejted el?

 Gitta próbált mosolyogni, de csak egy grimasz lett belőle. Minden igyekezetével azon volt, hogy visszatartsa kibuggyanni készülő könnyeit.

  – Most pedig megnézem, hogy anyád hagyott-e abból a finom csokis kekszből. Remélhetőleg, nem falta fel az összeset.

 

*

 

 Másnap reggel nyúzottan ébredt. Előző éjszaka csak forgolódott. Lebiggyedt ajakkal nézte tükörképét, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Késésben volt, úgyhogy csak vállat vont, gyorsan felvette tegnap kikészített ruháját. Táskájába dobálta cuccait, lerobogott a lépcsőn és egy perc múlva már autójában ült.

 Egész úton nagyanyja szavai csengtek a fülében. Kicsit megnyugodott, amikor meglátta Olivért, aki a kapu előtt várt rá. Leparkolt, a fiú pedig már nyitotta is ki a kocsi ajtaját.

  – Helló, idegen! – vigyorgott Olivér és finom csókot nyomott Gitta ajkára. Kifejezetten megnyugtatta, ahogy a fiú gyengéden megcirógatta a hátát.

 Kész káosz!  

  – Cuppogtok még egy darabig vagy végre bemegyünk vizsgázni? – érdeklődött Listeri és barátilag Olivér vállára csapott.

  – Hangulatgyilkos boszorka! – mordult rá a fiú s játékosan megpöckölte Listeri hidegtől kipirosodott orrát. A lány megvetően elfintorodott.

  – Majd a vizsgán vagánykodj, öregem!

  – Imádom, ahogy évődtök, de nem mehetnénk be esetleg? Hm? Befagy a seggem, srácok.

  – Az nagy kár lenne! – mondta Olivér és kinyitotta a kaput a lányok előtt.

 A lift természetesen megint nem működött, kettesével szedték a lépcsőfokokat a huzatos lépcsőházban.

 Az előtér megtelt csoporttársaikkal. Néhányan a jegyzeteikbe mélyedtek, néhány lány pedig idegesen kacarászott. Tapintható volt a stressz. Gitta el is felejtette a hideget, máris úgy érezte, hogy patakokban folyik rajta a verejték. Letették kabátjaikat, Listeri a mosdó felé vette az irányt, Olivér pedig halkan Gitta fülébe suttogta, hogy milyen irtó dögös ebben a szerelésben.

  – Gyakrabban is hordhatnál szoknyát.

  – A hét öt napján egyenruhát hordok. Mit gondolsz, mekkora késztetést érzek arra, hogy önszántamból is szoknyát hordjak?

 – Kegyetlen vagy, Lendvai. Pedig elhozhatnád egyszer hozzám az egyenruhádat.

  – Perverz – suttogta egészen közel hajolva a fiúhoz.

  – Ennek csak örülhetsz – felelte egy pimasz mosoly kíséretében Olivér. A fiú rákacsintott Gittára, a lánynak összeszorult a gyomra. Dani atya képe furakodott be az emlékezetébe feltartóztathatatlanul.

  – Sok sikert, Olivér! – búgta Linda s vörös rúzstól fénylő ajka csábos mosolyra húzódott. Intenzív parfüm-aura lengte körül csoporttársukat.

  – Neked is! – felelte lazán a fiú.

 Gitta nem tudta nem észrevenni, ahogy Olivér végigmérte a lányt.

 

 

 *

 

 Gitta megkönnyebbült, mikor végre megérkeztek Olivérhez. Jól sikerült a vizsgájuk, Csaba kíméletes volt velük, a lány mégis úgy érezte minden energiáját elhasználta.      

  – Lenullázódtam – mondta miközben kibújt kabátjából. Olivér kivette a kezéből és a fogasra akasztotta.

  – Hiányoztál – mormogta a fiú és magához húzta Gittát.

  – Te is nekem – suttogta.

 Olivér puha meleg ajkai végigvándoroltak a lány nyakán. Gitta szorosabb ölelte át a fiút, minden porcikája belebizsergett az érintésbe.

  – Nahát, megint hordod a láncodat! – jegyezte meg Olivér s az ágy felé kormányozta Gittát, anélkül, hogy kibontakozott volna az ölelésből.

  – Uhum – motyogta fojtott hangon Gitta.

 Gitta engedelmesen elnyúlt az ágyon, Olivér pedig fölé hajolt és szép lassan elkezdte kigombolni a lány blúzán a gombokat.

  – Neked megvolt Linda? – buggyant ki Gittából a kérdés. Olivér keze megállt a levegőben a meglepettségtől.

  – Jesszus, Gitta, ez komoly?

  – Szóval? Igen vagy nem?

  Gitta karba fonta maga előtt kezeit. Olivér a lány mellé hasalt, hogy a szemébe nézhessen.

  – Igen, egyszer, de ez mit számít? Változtat azon, ami kettőnk között van?

 A lány nyelt egyet.

  – És Fanni? Fanni is?

  Olivér a hátára fordult és ugyanúgy a plafont bámulta, mint Gitta.

  – Igen, egy fél évig együtt jártunk, de ez már régen volt.

 A lány érzékelte, hogy megváltozik Olivér hangja miközben Fanniról beszél.

  – Még mindig szereted?

  – Szeretem, együtt nőttünk fel, a bátyja a legjobb barátom. Persze, hogy szeretem, de nem úgy, ahogy te gondolod.

  – Ezt miért nem mondtad el eddig?

  – Mert nem tartottam fontosnak – felelte s az oldalára fordult, fejét a tenyerébe támasztva felkönyökölt. Gitta továbbra is kitartóan bámulta a plafont, Olivér lehelete csiklandozta a nyakát.

   – Egy idegen ágyában fekszem – mondta és a fiúra pillantott. – Olivér, semmit sem tudok rólad.

   – Gitta, ne már! Jó, lehet, hogy Fannit el kellett volna mondanom. Őszintén szólva, egyáltalán nem reménykedtem benne, hogy bármikor is komolyan veszel engem.

 A lány meglepetten nézett Olivérre.

  – Most min csodálkozol? Ez az igazság.

  – Nekem ez nem megy – bukott ki Gittából.

 Olivér hátrahőkölt a meglepetéstől.

  – Te most szakítani akarsz?

 Gitta nyelt egyet. A fiú arcára kiült a csalódással vegyes értetlenség.

  – Nem – felelte s beharapta alsó ajkát. – Időt kérek.

  – Hiszen az ugyanaz.

   A fiú felült s hajába túrt.

  – Olivér, érts meg, kérlek – suttogta Gitta.

  Olivér előre görnyedt, hátán megfeszült inge. A lány hallgatott és nem értette, miként csúszhattak el az események a jelenlegi siralmas irányba. Úgy érezte, most tényleg ő maga saját sorsa legnagyobb kerékkötője. Feküdt bénultan és a fiú válaszára várt. Nem akart dönteni, nem akart hazudni sem.

  – Rendben – felelte megadóan Olivér, de továbbra sem nézett Gittára. – Annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél. Hazaviszlek.

 Gitta felült. Nem mert a fiúra nézni, csak a vállára hajtotta fejét.

  – Az én autómmal jöttünk.

 A fiú kínjában elnevette magát.

  – Őrület – mondta és megfogta Gitta kezét. –  Őrült vagy Lendvai.