Hatodik fejezet

Carpe diem

 

 Van az úgy, hogy betelik a pohár. Van, nem is kevésszer. Gittának elege lett mindenből és mindenkiből. Keserű atya genyó „orvtámadásainak” köszönhetően ismételten két darab latin egyessel gazdagodott. Az egyiket házi feladat hiányra kapta. A másikat meg azért, mert a röpdolgozatából carpe diem feliratú papírhajót hajtogatott és tüntetőleg az óra befejezése előtt harminc perccel Keserű atya asztalára tette, majd kivonult a teremből. Ez múlthét pénteken történt.

 Szombaton már ki sem kelt az ágyból egész délelőtt. Előadta, hogy fejfájás gyötri, de igazából csak nem volt kedve elmenni a tanfolyamra Listeri nélkül, aki még mindig az ágyat nyomta tüdőgyulladás miatt. Olivér hiába küldözgette neki az üzeneteket, egyikre sem válaszolt. Senkivel sem akart beszélni, a fiúval pedig végképp nem.

 Hétfőn a megszokottak szerint, felöltözött iskolai egyenruhájába és elindult az iskolába. A kapunál azonban csinált egy jobb kanyart a buszmegálló felé. Lisnek küldött egy sms-t írt, hogy most nincs kedve semmihez, csak gondolkodni szeretne. Öt perc múlva már a buszon zötykölődött a belváros felé.

 

*

  Az elkövetkező napokon ugyanígy tett. A szüleinek fel sem tűnt semmi, hiszen a megszokott időben hazament és felvonult a szobájába.

 Péntekre viszont beleunt a városban kóborlásra és eldöntötte, hogy a kedvenc kávézójában tölti el a napot. Befészkelte magát az egyik fotelbe, ahonnan tökéletes kilátás nyílt az utcára, s csak bámulta az ablaküvegen legördülő esőcseppeket.

  – Nem kellene neked az iskolában lenned? – tudakolta Eszter a pincérnő az iskolai egyenruhában üldögélő Gittától.

 – De, kellene, csak nincs kedvem – felelte vállvonogatva.

 Eszter megeresztett egy cinkos félmosolyt és letette Gitta elé a tejeskávét.

– Vagány vagy.

 Gitta kedvelte Esztert, a lánynak mindenkihez volt egy-egy jó szava.

  – Én sosem lógtam – folytatta mosolyogva. – Illetve, de csak egyetlen egyszer még elsős voltam általánosban és a barátnőmmel, Vikivel kitaláltuk, hogy karate edzésre megyünk. Simán elengedtek minket, azt hittük, minden oké lesz, de aztán végül mégis lebuktunk. Kiderült, hogy nincs semmiféle edzés, csak egyszerűen ellógtunk.

  – Nem tudok koncentrálni – mondta elkeseredetten. Tanácstalanul nézett Eszter megértést sugárzó barna szemébe. A lány az asztalhoz támaszkodott és megigazította fekete, rövid kötényét, majd gyorsan végigsimított ruháján és érdeklődve figyelte Gittát.

  – Hát megesik. Fiú van a dologban?

  – Fiúk, férfiak…végeztem velük! – legyintett bosszúsan Gitta.

 Eszter nem szólt semmit, csak elfojtott egy félmosolyt.     – A kamaszkor eltelte után is ilyen bonyolult ez a dolog?

  – Nem hiszem, hogy bevennéd a megnyugtató hazugságot.

   – Nem is, elő a csúf igazsággal!

 Eszter kicsit elálló füle mögé simított egy hajtincset.

  – Nézd, én még csak huszonöt éves vagyok, úgyhogy nem tudok a későbbi életszakaszokra nyilatkozni, de azt gondolom, a szerelem, mindig baromira nehéz és felemelő is egyszerre.

 Gitta belekortyolt a kávéjába és tűnődve nézett ki ismét az ablakon.

  – És ha beszélnél vele? Talán tisztázhatnátok a félreértéseket.

  – Általában abból van a bonyodalom, ha beszélgetni próbálunk egymással. Jóformán nem is ismerem, mégis két másodperc alatt képes kihozni a sodromból. Pimasz fráter – mondta Gitta neheztelő hangsúllyal mégis elmosolyodott, amint ajka a csészéhez ért.

  Eszter elnevette magát Gitta arckifejezése láttán.

  – Nehéz eset – sóhajtott tettetett komolysággal –, de talán, nem reménytelen a helyzet. 

 Gitta vállat vont.

   – Ha, te mondod. Túlságosan emlékeztet valakire, aki sokat jelentett nekem.

  – Mennem kell – mondta s a pultban türelmetlenül toporgó főnöke felé nézett. – De még visszajövök.

 Ellépett az asztaltól, de még búcsúzóul Gittára kacsintott. Gitta hálásan nézett a vékony, aprócska lány után. A szavaknak tényleg varázserejük is lehet, néhány jó mondat csodákra képes. Táskájából elővette jegyzetfüzetét és szorgalmasan jegyzetelni kezdett. Be kellett vallania magának, hogy egyre többet gondolt Olivérre, s egyre kevesebbet Dani atyára.

 Amikor legközelebb felpillantott a kávézó már megtelt a korán ebédelőkkel. Eszter sietve letett Gitta asztalára egy szelet csokitortát.

 – Ez jégverés ellen is jó, a cég ajándéka – mondta és már el is tűnt az asztalok között.

 Gitta jóízűen nekilátott a torta elpusztításának.  Mámorítóan olvadt szét szájában a finom krémmel töltött puha piskóta.

  Egy falat Mennyország.

*

 

  – Hát, te meg mit keresel itt?

 Gitta annyira meglepődött, hogy kiesett a kezéből a pénztárcája egyenesen vissza a táskájába.

  – Apa! – nyögte ki döbbenten. Arca előbb krétafehérre váltott az ijedtségtől, majd kivörösödött a szégyentől.

 – Neked, nem az iskolában lenne a helyed?

 Péter kérlelhetetlenül nézett rá.

 Ez most nem a jó fej apa.

  – De, igen – hebegte lehajtott fejjel.

  – Komolyan nem értelek, Gitta. Most pedig szépen hazajössz velem és elbeszélgetünk.

 A lány nem tiltakozott és egész úton meg sem mert szólalni. Péter is néma maradt, de látszott rajta, hogy majd szétveti a düh. A férfi úgy markolta a kormánykereket, hogy kézfején kidagadtak az erek.

 Hazaérvén anyja sem fogadta kedvesebben Gittát. A nappaliban járkált idegesen fel-alá.

  – Egy kávézóban találkoztam vele – jelentette ki Péter. – Remek – felelte Ancsi.

  – Én pedig épp most beszéltem Ágnes nővérrel. Azt mondta, Gitta múlt hét pénteken latin óra közben elment az iskolából. Az osztálytársai azt mondták Ágnes nővérnek, hogy Gitta megbetegedett és ezért nem ment ezen a héten.

 Gitta nem szólt egy szót sem, csak állt a szülei között. Ezt nem nagyon lehetett kimagyarázni.

 – Ó, és latinból tele van egyesekkel! Gitta, mit tudnál ehhez hozzáfűzni?

 Volt abban valami komikus, ahogy Ancsi ott állt Gitta előtt dühös arckifejezéssel és melegítőnadrágjából enyhén kidudorodó pocakkal, mint egy hepciás óvodás. A lány beharapta alsó ajkát s elnyomta a gondolatot. Igyekezett átérezni a helyzet komolyságát. Hagyta, hadd zúdítsák rá szülei vélt és valós sérelmeiket.

  – Gitta, kérlek, magyarázd meg, hogy miért nem mentél iskolába! – kérte apja s erőtlenül a fotelbe hanyatlott.

  – Nem volt kedvem.

  – Nem volt kedved? – kérdezett vissza gúnyosan Ancsi. – Hát persze, így már minden világos. Nincs kedved a családoddal lenni, meg iskolába járni. Csak az hülye írás meg a barátnők és slussz! Még a nyaralót sem voltál hajlandó megnézni.

  – Az írás nem hülyeség, nekem nagyon fontos. A nyaralót pedig azért nem néztem meg akkor, mert éppen más dolgom volt.

  – Óh, tudom, fotókiállításon voltál a kis barátnőddel – vágta oda a „kis barátnőddel”-t gunyorosan kihangsúlyozva. Ez a sunyi húzás már Gittát is felbosszantotta.

  – Igen, Lis a barátnőm és történetesen leszbikus. Na, és? Ha marslakó lenne, akkor is kedvelném, mert okos és lehet rá számítani.

 Meredten nézett anyjára. Ancsi, aki kezdett belefáradni a vitába, lekucorodott a kanapéra.

  – Elegem van. Elegem, érted? Amíg ki nem javítod a latint és nem változtatsz a viselkedéseden, addig nem mehetsz sem tanfolyamra, sem barátnőzni. Nincs telefonálgatás sem internet. És hétfőn azzal kezdesz, hogy bemész Ágnes nővérhez és bocsánatot kérsz tőle.

 Gitta szeretett volna kiállni magáért, de gyorsan felmérte, hogy apja most nem fogja támogatni. Péter némán ült a fotelben tekintetét Gittára függesztve.

 Még jobb is így – gondolta.

  Amúgy sem volt már kedve a tanfolyamhoz. Keserű atyánál javítani pedig nem lesz egyszerű dolog, amúgy sem lesz ideje barátnőzni, orrvérzésig seggelhet a latin felett hosszú heteken keresztül. Anyja még mindig a válaszra várt.

 – Tudod, mit? Legyen, ahogy akarod, nem érdekel – felelte s vállat vont. – Most már elmehetek?

 Ancsi gyanakvóan nézett rá, valami cselt gyanított a könnyű megadás mögött. Gitta elővette telefonját, kikapcsolta s anyja kezébe nyomta. Sarkon fordult és otthagyta őket.

 

*

 

 A péntek délutánt tanulással töltötte. Este Lis kereste őt a vonalas telefonon, Gitta megnyugtatta barátnőjét, hogy nincs baja, csak büntetésben van.

 Szombaton ki sem mozdult a szobájából, az ágyában hasalt és a latinkönyvet bújta egészen addig még el nem aludt rajta. Arra riadt fel, hogy valaki szabályosan ráfeküdt a csengőre. Hunyorogva nézett fel a szobában félhomály uralkodott. Nagyot ásított és kinyújtózkodott.

  – Gitta! – kiabált fel apja. – Téged keresnek.

 Mielőtt lement volna megmosta arcát, ivott néhány korty vizet, kicsit magához tért. Kócos haját kontyba tekerte. Azon tűnődött ki lehet az, aki nem jöhet fel hozzá. Oké, hogy büntetésben van, de a szülei nem ilyen vaskalaposak, még ha jelenleg nem is volt túl jó véleménnyel róluk.

 Péter a konyhaasztalnál ült laptopja előtt.

 – A kapu előtt várakozik – morogta oda lányának, anélkül, hogy felnézett volna.

 Gitta vállat vont. Belebújt cipőjébe és felvette melegítő felsőjét. Hangtalanul kinyitotta bejárati ajtót és sietős léptekkel elindult kifelé.

 A kapu előtt Olivér állt, Gitta autójának támaszkodva.  A lány egy pillanatra lehunyta szemét és elfojtott egy sóhajt.

 Már csak te hiányoztál.

  – Hát, te? – kérdezte kényszeredett mosollyal arcán.

  – Ezt én is kérdezhetném. Két hete próbállak elérni, de sem az e-mailekre sem az sms-ekre nem válaszolsz. S ha már úgyis hazahoztam List, gondoltam meglátogatlak.

   – Büntetésben vagyok – csusszant ki Gitta száján az idétlen közlés, legszívesebben azonnal visszaszívta volna, de nem lehetett. Olivér felnevetett.

  – Tudom, édesapád felvilágosított.

 Gitta gyomra összeszorult.

  – Nyugi, udvariasan bemutatkoztam neki, elmondtam, hogy Dani atya unokatestvére vagyok, ezen a ponton érdekes módon kezdett megenyhülni. Kereken húsz perc beszélgetést engedélyezett és átadhatom neked a jegyzeteket is – folytatta derűs hangon és órájára pillantott.

 Gittában fortyogott a düh, amiért Olivér ilyen jól szórakozik rajta. Sutyiban végignézett a fiún, aki ismét James Dean szerelésben volt, fekete motoros dzsekit és kopott farmert viselt.

  – Őszintén örülök, hogy ilyen jól mulatsz, már megérte eljönnöd – felelte hunyorogva s kezét a dosszié felé nyújtotta.

  – Óóó! Még rengeteg időnk van – incselkedett a fiú és háta mögé rejtette a jegyzeteket.

 Gitta megtorpant, s felhúzta melegítő felsője cipzárját.      – Életem leghosszabb húsz perce következik.

 Olivér képéről nem lehetett letörölni a mosolyt semmilyen pimasz megjegyzéssel.

  – Egész hamar formába lendültél, ahhoz képest, hogy csíkosra aludtad az orcádat. Kemény lehet ez a bünti dolog.

 Gitta zavartan az arcához kapott.

  – Pedig egy kicsit sem vagyok vicces kedvemben. Hidd el, értékelem, hogy eljöttél, de valószínűleg nem folytatom a tanfolyamot.

 A fiú meglepetten felvonta szemöldökét és le sem vette tekintetét Gittáról.

  – És ugyan, miért?

  – Rengeteget kell tanulnom és írni itthon is tudok.

  – Ugyan! Te is tudod, hogy az nem olyan.

  – Persze, hogy tudom, de most különben sincs más lehetőségem. Nem rémlik?

  – Szerintem meg csak egyszerűen megfutamodtál, erről van szó leginkább! Ha igazán akarnád, simán kibulizhatnád magadnak azt a heti egy szombatot.

 Gitta nagyot szusszantott orra megtelt az őszi avar kesernyés illatával.

  – Mit tudsz te rólam, hm? Nem kell ezt tovább hallgatnom! – csattant fel mérgesen s éppen készült otthagyni a fiút.

  – Oké! – vágta rá indulatosan Olivér és a jegyzeteket a dühösen lecsapta a motorháztetőre. – Nem is zavarlak többet, nyugodtan pazarold el a tehetségedet, nekem aztán édesmindegy!

 Olivér ellökte magát az autótól és elindult a motorja felé. A fiú kemény lépteitől visszhangzott az aszfalt. Gitta pedig döbbenten állt, kifogyott az epés visszavágásokból. A szomszéd ház egyik ablakában világosság gyúlt. A lánynak csak most jutott eszébe, hogy talán túlságosan hangosan vitatkoztak.

  – A francba is! – morogta a fiú miközben visszafordult. Egy szemernyit talán tétovázott, de aztán egyenesen elindult a lány felé, aki meg sem tudott mozdulni a meglepettségében. Addig fogyott kettejük között a távolság, amíg Gitta már egészen közelről szemlélhette Olivér csokoládébarna íriszét. A fiú kezei közé fogta Gitta arcát és ajkát keményen a lányéra tapasztotta. Gitta ellenkezni akart, száját összeszorítva tartotta, de aztán a fiú egyik keze derekára siklott megadta magát. A fiú elhúzódott, hogy láthassa Gitta arckifejezését. A lány elmosolyodott. Olivér ezt bátorításnak vette s egészen finoman ismét a lány ajkára illesztette sajátját. Gyengéden megcsókolta Gittát.

   – Ez a lehető legjobb módja egy vita lezárásának – mondta vigyorogva a fiú miközben kibontakozott az ölelésből. A lány kezét azonban nem engedte el.

 Gitta csak pirult, de érezte, hogy Olivér most a zavarát próbálja palástolni, enyhén hullámzó mellkasa tökéletesen elárulta felzaklatott lelkiállapotát. Ez nemcsak egy olyan, „Ó, hallgass már el végre!” csók volt, hanem jóval több annál.

   – Tulajdonképpen, igazad van – felelte csöppet megbicsakló hangon, hüvelykujjával megsimította a fiú meleg kézfejét.

  – Megismételnéd ezt a mondatot még egyszer? Nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam.

 Gitta kuncogni kezdett.

  – Kénytelen leszek kétségek között hagyni téged. Még a végén túlzottan elbíznád magad – mondta s alig látható módon felvonta szemöldökét.

 Olivér beismervén vereségét vállat vont.

  – Azt azért sejted, hogy nem úszod meg ilyen könnyen? De nem fogok erőszakoskodni, vagy ilyesmi. Csak szeretném, ha tudnád, hogy örülnék neki, ha folytatnád a tanfolyamot és.

  – És?

  – És azt is folytathatnánk, amit az előbb elkezdtünk.

  – Még át kell gondolnom.

  – Melyik felvetésemet?

 Gitta elszorult a gyomra. Olivér annyira emlékeztette őt Danira, hogy az már-már fizikai fájdalmat okozott a lánynak. Az utcai lámpa megvilágításában egy pillanatra úgy tűnt, mintha az atyát látná.

 Még a szájformája is, a mimikája… tiszta Dani atya!

  – Mindkettőt – felelte végül.

  – Azért jó lenne, ha jövő szombatra eldöntenéd – próbálkozott a fiú.

 Gitta összeráncolta a homlokát, kicsit gyorsnak tartotta a tempót.

  – A tanfolyamra gondoltam természetesen – tette hozzá Olivér gyorsan látva Gitta arcán a nemtetszés jeleit. A lány kihúzta kezeit Olivér kezeiből és összefonta mellkasa előtt.

  – Rendben – bólintott.

  – Érzem, hogy valami feszélyez velem kapcsolatban. Talán a viselkedésemmel van bajod?

 Gitta arcán halvány mosoly suhant át.

  – Már megszoktam, hogy pimasz vagy és roppant idegesítő.

  – Na, köszi – vigyorodott el.

  – Annyira hasonlítasz az atyára – bökte ki végül.

  – Aha, értem – felelte s fürkészve figyelte Gitta arcát. – Ez ellen semmit sem tehetek.

  – Tudom – mondta. – Most mennem kell, köszönöm, hogy eljöttél.

 A lány hangja már-már túlontúl udvariasnak tűnt. Olivér nem mozdult felé. Gitta végül búcsúzóul hosszú pillantást vetett a fiúra, felkapta az motorháztetőről a jegyzeteket és bement a házba.

 

 

*

 

 

 A lány igyekezett elhaladni apja előtt úgy, hogy lehetőleg ne akadjon össze a tekintetük. Nem járt sikerrel.

  – Ez a fiú veszélyesen intelligensnek tűnik. Kezdek aggódni – nézett fel Gittára Péter a laptopja mögül.

  – Jobban örülnél, ha tökfejekkel barátkoznék? – kérdezte és elcsent egy csokis kekszet apja tányérjáról.   – Természetesen, nem. Túl gyorsan felnőttél – felelte mosolyogva.

  – Hát apa, jön az utánpótlás. S ha szerencsétek lesz, talán kijavíthatjátok, amit nálam elszúrtatok.

 Gitta szájába dobta a kekszet és hangosan ropogtatni kezdte. Péter aggódó pillantást vetett a lányára.

  – Nem akarnál beszélgetni? Tudom, hogy anyád nem túl igazságos veled mostanság, de a terhesség alatt megborul a szervezetben a hormonháztartás. Nehéz időszakon megy keresztül.

 Gitta elnevette magát.

  – Hát, nem is emlékszem, mikor volt anyának utoljára nem nehéz időszaka, de komolyan. Köszi, apa, de azt hiszem, inkább megyek aludni.